4. Fejezet

Némán, lehajtott fejjel vártam a válaszát. Láttam, hogy már tudja mit fog mondani...
- Natalia... Őszinte leszek veled. -értetlenül néztem fel rá, miközben ő egy lépést hátrébb tett.
- Én... Kiszerettem belőled... Már rég el kellett volna mondanom. -mondta szomorúsággal az arcán. Nagyokat pislogtam. Nem tudtam mit mondjak erre. Alig észrevehetően megráztam a fejemet és elsétáltam mellette, mint akit az egész nem érdekel. Becsuktam magam mögött az ajtót. Elindultam az emeletre, közben anyámékra mosolyogtam, mintha az előbbi meg sem történt volna. A szobámba érve, szintén halkan csuktam be az ajtót magam mögött. Majd pillanatok múlva összerogyva hevertem a földön, miközben minden erőmet feladva sírtam. Fájt, hogy nem szeret. Nem tudtam miért mondtam, hogy miért tettem ezt. Ahogy sírtam és az emlékeimben kutattam, megtaláltam annak a bizonyos napnak a maradványait, amikor összejöttünk.

~ Esős, nyári nap volt. A teraszon ültem, kezemben a telefont szorongatva. Az egyetlen fiú barátomnak, meghalt az egyik családtagja. Magába fojtotta az érzéseit. Hiába hívogattam, nem vette fel. Tudtam, hogy képes lenne magában kárt tenni. Közel lakott hozzám, de mégis úgy éreztem, nem mehetek oda hozzá. Lassan könnyek kezdték mardosni a szememet. Felálltam a lépcsőről és kiálltam az eső alá. Nem bírtam tovább. Tudtam, hogy szüksége van rám. Gyors léptekkel, szinte futva indultam el hozzá. Közben a telefonomat szorongattam, olyan erővel, hogy azt hittem összetöröm. Mire az ajtójukhoz értem, már patakokban folytak a könnyeim. Mély levegőt vettem és lassan lenyomtam a kilincset. Fent egy lány hangját hallottam. "Niall, kérlek! Ne csináld ezt..." Nagyot dobbant a szívem. Arra gondoltam, szóval nincs rám szüksége. "Menj el, Amelia" hallottam a választ üvöltve. Felsiettem az emeleten a hang irányába. Amelia nagy szemekkel nézett rám. Én csak az előttem álló fiút nézegettem. Tudtam, hogy csak barátok vagyunk, én mégis többet éreztem iránta. Ahogy tetőtől talpig végigmértem, még ilyen állapotban is helyesnek találtam. "Niall" mondtam halkan, de félénken, "Rendben, végeztem" háborodott fel a barna hajú lány mellettem. Nem törődtem vele. Amint odébb állt, azonnal Niall nyakába borultam. Szorosan öleltem át a nyakát, miközben ő gyengéden visszaölelt. "Ne csinálj baromságot" súgtam a fülébe. Erre ő kicsit eltolt magától. Egy hajtincset félretűzött az arcomból, és mélyen a szemembe nézett. "Niall" ejtettem ki ismét a nevét. Ő mit sem törődve ezzel, ismét magához rántott és megcsókolt. "Azt akarom, hogy örökre velem maradj" nézett rám újból. 

Ahogy ismét erre gondoltam, csak jobban kezdtem sírni. Magamhoz vettem az éjjeli szekrényemen lévő közös képünket. Az idegességtől a szemben lévő falnak dobtam azt. Az üveg több száz darabra tört.
- One day when the light is glowing, I’ll be in my castle golden. But until the gates are open, I just wanna feel this moment... -énekeltem magamnak, miközben kissé feltápászkodva a földről, egy nagyobb darab üvegszilánkért nyúltam. Persze ügyetlenségemnek hála, közben megvágtam vele az ujjam. 
- Fff... -szisszentem fel kiejtve a darabot az ujjaim közül. Ahogy a vért néztem, ahogy végigfolyik az ujjhegyemtől, egészen a tenyeremig, rájöttem, hogy a belülről érzett fájdalom enyhült, számba vettem az ujjamat, majd ahogy a vér elállt, ismét a szilánkért nyúltam. Magamba fojtottam a levegőt. Lassan a csuklómhoz emeltem azt. Már épp az egyik eremre raktam, amikor mögülem ajtó nyitódás hallatszott. Lassan megfordultam, miközben ismét leejtettem az üveget, ami immár több darabra tört. 
- Natalia... -hallatszott anyám rémült hangja. - Natalia! - kiabálta, miközbe odarohant hozzám és csuklómat megfogva végignézett a kezemen, hátha megvágtam magam. De odáig sajnos nem jutottam el... Ahogy felnéztem rá, könnyek szöktek a szemébe.

Másnap reggel kómás fejjel ébredtem az ágyamban. A telefonomhoz nyúltam. Megnyomtam rajta a főgombot, mire a kijelzője felvillant. Az időre pillantottam: 11:48. Ahogy lejjebb néztem, már értettem miért villant fel ilyen hamar a kijelző. Niall. Olvastam fel magamban a kijelzőn lévő nevet. Hirtelen a valóságba csöppentem. Hallottam ahogy csörög a telefon, ahogy rezgett a kezemben. Az ablakon kinézve a nap melegítő sugarait éreztem magamon. Melegem lett. Két lehetősegem volt. Felveszem, vagy kinyomom. Egy kisebb tétovázás után az utóbbit választottam. A hívás félbemaradt és végre a normális kijelzőt láttam. 23 nem fogadott hívás. 21 Nialltől, 2 pedig Ameliától. Végignéztem a szobámon. Minden normálisnak tűnt. A szilánkokat még az este feltakarítottam. A kezemre pillantottam. Egy fehér kis kötés volt rajta. Lassan kikászálódtam az ágyból. Szokásosan a fürdőszobába vezetett az utam. A fogkeféért nyúltam, ahogy mostam a fogam, a tükörbe néztem. Visszaemlékeztem amikor Niall és én még együtt voltunk itt bent. Nem tartott sokáig a gondolat menetem, ugyanis anyám lépett be. 
- Niall keres... -mondta halkan, bátorságot sugározva felém. 
- Nem akarok beszélni vele. -mondtam miközben befejeztem a fogmosást. Kérlelően nézett rám, mire én egy sóhaj kíséretében megadtam magam. Reszkető lábakkal indultam le a lépcsőn, ki az udvarra. A szemem valószínűleg még mindig könnyes lehetett. Nekidőltem az ajtó keretnek és összefontam a karjaimat magam előtt. 
- Natalia, nézd... -kezdett bele a mondatba, mire félbeszakítottam.
- Menn el innen. Nem akarlak látni többé. -mondtam felegyenesedve, mire a bal kézfejemmel megtöröltem a szemem, elállítva vele az újabb könny áradatot.
- Ó, nagyon helyes! Elvetted tőlem azon a napon Niallt! De most visszaszereztem. -mondta elém lépve Amelia. Másodpercekre rá, karon fogta az immár mögötte álló fiút, és valószínűleg örökre kiléptek az életemből...