AZ OLDAL BEZÁR

7. Fejezet

- Egy... Randira? -nyögte ki a szemembe nézve. Rá mosolyogtam. Aranyos amikor zavarban van. Azon kaptam magam, hogy folyamatosan a szemét bámulom. Megráztam a fejem és ismét elmosolyodtam.
- Jason, mint tudod, nekem barátom van. -hajtottam le a fejemet.
- Jó. Akkor nevezzük baráti összejövetelnek. -tárta ki a karjait miközben felállt és elém sétált. Muszáj volt nevetnem.
- De csak most az egyszer. -álltam fel én is.
- Akkor holnap érted megyek 11-re, persze ha megfelel. -rá bólintottam, majd visszaindultunk a sulihoz. Szeretek táncolni, de azért örülök, hogy holnap nem kell bejönnöm. Az óra hamar eltelt. Jason mellé voltam beosztva. Az egész órát végig hülyéskedtük, majd a végén együtt léptünk ki az épületből. Lejjebb lépve elég nagy meglepetés várt rám.
- Hát te? -léptem hozzá közelebb és magamhoz öleltem.
- Gondoltam érted jövök. -mosolygott rám és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd megfogtam a kezét.
- Akkor holnap. -lépett hozzám Jason és puszit nyomott az arcomra. Hazaérve anyámat és apámat láttam a konyhapultnak dőlve. Amint beléptem, kiegyenesedtek és rám szegezték a tekintetüket. A táskámat és a vizes üvegemet a földre dobtam, majd összefont karokkal eléjük léptem.
- Szóval mi volt ez az egész? -bámultam rájuk unott tekintettel.
- Mi csak... -kezdett magyarázni anyám, még közelebb lépve hozzám. - Vagyis...Natalia, a lényeg, hogy már nem kell félnünk. Már nincsenek rosszakaróink, senki nem akar minket eltenni láb alól, és te is teljes biztonságban vagy. Ez a lényeg. -fújta ki az eddig bent tartott levegőt. - Mostantól egy normális normális család leszünk. Nem egy megjátszott normális... -nézett rám a végén, válaszra várva. Én is kifújtam a levegőt, majd mindkét szülőmet magamhoz húzva átöleltem. Sosem tudtam rájuk haragudni, elvégre megadtak nekem mindent ami kellett. Szeretet, család, biztonság. Más nem számít.
- Niall, nincs kedved bejönni? -léptem vissza az ajtóhoz, miután elengedtem a szüleimet. Eddig a földet kémlelte, de ahogy ránéztem, viszonozta a pillantást. Nem mosolygott. Csak állt tovább.
- Niall? -ismételtem meg, miközben a lépcsőn lelépkedve, elé sétáltam. - Minden oké? -aggódva néztem rá, és megfogtam a kezét.
- Mi volt az a puszi? -felsóhajtottam. Tényleg ilyenen akad fent?
- Hé, csak barátok vagyunk. -néztem rá a lehető legaranyosabb szemekkel. Végre elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Ezután gyengéden megszorította a kezemet és felmentünk az emeletre.

***

- Natalia Smith! Az istenért, kelj már fel! -rángatta anyám a vállamat. Álmosan megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam. A szokásos anyás mosollyal találtam magam szembe. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak el rajta.
- Ha kimosolyogtad magad, felkelhetnél. Jason lent vár rád, már vagy fél órája. -azonnal kijózanodtam. Sietve felültem az ágyon.
- Anya... Hány óra van?! -már szinte kiabáltam idegességemben. Felpattantam az ágyból és a gardróbba siettem.  Már csak annyit hallottam, hogy fél tizenkettő és egy ajtó csapódás. Megforgattam a szememet és gyorsan magamra kaptam egy rövid nadrágot és egy kereszt mintás felsőt. A tükör elé állva gyorsan felraktam egy nem túl erős, mégis szép sminket. Ezután egy gyors haj igazítás és már mentem is le.
- Te aztán nem kapkodod el a reggeli felkelést. -állt fel a székről Jason nevetve. Mosolyogva megráztam a fejemet és két puszit nyomtam az arcára. Ezután elköszöntünk a szüleimtől, és már mentünk is. Csak tudnám hova... Sétálás közben elmeséltük a másiknak mit álmodtunk, én közben idiótán mutogattam mindenfélét. A szembe sétáló járókelők, mosolyogva néztek ránk. Akaratom ellenére, de én is mosolyogtam.
-...És a legrosszabb érzés az amikor felkelsz. -fejeztem be a mondandómat egy vállrántás kíséretében. Ezután Jason egy szembe jövő, idős nénihez sietett és a telefonját a kezébe nyomta.
- Gyere. -húzott magához és átkarolta a derekamat. Amíg az előttünk állő hölgy csinált pár képet, mi aranyosan mosolyogtunk. Ezután visszakértük a telefont, és mentünk tovább.
- Ez tényleg nem tűnik randinak. -gondolkodtam el, mire mind a ketten elnevettük magunkat. A nap hátralévő része arról szólt, hogy fagyit vettünk, lökdöstük egymást és hülyéskedtünk. Mire a nap kezdett lemenni, egy nagyobb tóhoz értünk. A szélénél megálltunk és csak néztük a tájat.
- Mennyire vagy bevállalós? -néztem rá felvont szemöldökkel.
- Eléggé. -nevette el magát. Erre felé fordultam. Ő is így tett. Kihasználva az alkalmat, közelebb hajoltam hozzá, és... Belöktem a vízbe. Ahogy esett lefelé, hátrébb álltam, nehogy én is vizes legyek az esés következtében. Ahogy felért a víz felszínére, elnevettem magamat. A térdemre támaszkodtam, majd nyugodságot erőltetve magamra, abbahagytam az egyre feltörekvőbb nevetést.
- Ezért most megfizetsz... -jött kifelé a vízből, mire én...

6. Fejezet

Reggel a szokásos női illatra keltem fel. Ez az ami annyira hiányzott nekem az elmúlt napokban. Natalia mellett ébredni. Mély levegőt vettem, majd lassan kinyitottam a szememet. Hallottam ahogy szuszog. Nem akartam még felkelteni, ugyanis mint kiderült, még csak reggel 6 óra volt. Halkan kikászálódtam az ágyból és az ajtó felé lépdeltem. Lenyomtam a kilincset és kiléptem a folyosóra. Lesétáltam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt. Ahogy beléptem, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.
- Jó reggelt, Mrs. Smith. -mosolyogtam a hölgyre, aki leereszkedett a pultnál lévő székre, arcát a kezébe temette és sírni kezdett. Odasiettem hozzá és lehajoltam hozzá.
- Minden rendben?! -néztem rá ijedten.
- Niall… Vidd el innen Nataliát… Kérlek… Nem akarom, hogy ezt átélje. -emelte fel a fejét és rám nézett. A szemében a szenvedés tükröződött. Mintha meghalni készülne. - Menj. -utasított, majd lehajtotta a fejét. Azonnal Natalia felé kezdtem el rohanni.

*Natalia szemszöge*

Éppen ébredeztem, mire Niall rontott be az ajtón. Értetlenül néztem rá. Az óra hatot mutatott. Semmit sem értettem. Hirtelen sikítást hallottam. Anya! Hasított belém a felismerés.

- Niall mi folyik itt?! -üvöltöztem, mire odalépett hozzám és megcsókolt. Átkaroltam a nyakánál, mire ő a kezét a térdem alá csúsztatta és felkapott. Ez csak egy álom... Egy rossz álom... Gondoltam miközben kettesével szedte lefelé a lépcsőt és a bejárati ajtóhoz sietett. A konyhába nézve anyám holttestét pillantottam meg. 

- Anya! -üvöltöttem felé nyúlva, de Niall megakadályozott. Éreztem amint az arcomon végigfolynak a könnyeim. Ez nem álom. Nagyon nem. Niall beültetett a kocsiba, majd beült a kormányhoz és már indított is.

- Mi folyik itt?! -kiabáltam felé fordulva.

- Nem tudom, Natalia! Nem tudom... -mondta a végét elhaló hangon. - Reggel lementem, anyád ott ült és azt mondta vigyelek el innen. -nézett rám fájdalmasan. Erre még jobban sírni kezdtem. Kezembe temettem az arcom. Megráztam a fejemet és a mellettem ülő fiúra néztem, aki vezetés közben idegesen a hajába túrt.
- Ez nem történhet meg. -mondtam neki suttogva, mire megfogta a kezemet és haloványan rám mosolygott.
- Kiderítem mi folyik itt. Ígérem. -erre mintha a könnyeim megakadtak volna. Hittem neki, hogy így lesz. Hirtelen egy ismerős utcába fordultunk.
- Hova...? -néztem rá kérdőn, de a kocsi megállt, pontosan Amelia háza előtt. Ezt nem hiszem el. Bár belegondoltam, hogy ez nem is rossz ötlet. Azonnal kipattantam a kocsiból és már rohantam is az ajtó felé. Épp kinyitottam volna az ajtót, de valaki elém állt.
- Nem halt meg Natalia. -mondta unottan Amelia. Eddigre Niall is mellém sétált. Értetlen arcot vágtam.

*Amelia szemszöge*

~ Nem hiszem el, hogy mindig a táncoslábú Natalia körül forog a világ. Megint a házuk mögött álltam Mrs. Smith előtt. "Amelia, el kell játszanom a halálomat. És te segíteni fogsz benne. Lefotózod amint a férjem leszúr. És akkor végre kiléphetünk ebből az életből" kérdőn, bár unottan néztem rá. Nem értem miért nem szeretik a titkos ügynöki melót. Bár nekem lehetne ilyen lehetőségem... "De persze, mint mondtam, csak eljátsszuk. Menj haza, amint megcsináltuk Niall úgyis hozzád megy" mondta mosolyogva. A név hallatára nagyot dobbant a szívem.

Meséltem el a történetet, majd becsaptam előttük az ajtót. Nem bírtam nézni amint képesek még a történetet is kézen fogva végighallgatni. Nekem kéne mellette állnom most...

*Natalia szemszöge*

Meghökkenve néztem Niall felé. Azonnal a nyakába ugrottam és sírni kezdtem az örömtől. Azt hittem ez az egész tényleg megtörtént. De szerencsére nem így lett. A zsebemben lévő telefon, amit még akkor raktam oda miközben menekültünk, rezegni kezdett. Az ébresztő volt az. Ugyanis ma is az iskolába kell mennem. Legalább tudom, hogy már 7 óra van...

- Niall, haza kéne vinned. Át kell öltöznöm a sulira. -néztem rá, mire ő csak bólintott egyet. Mély levegőt vettem és már úton is voltunk hazafelé. A házba érve, gyorsan felkaptam a kellő szerelést és átöltöztem. Fél óra múlva már az iskola lépcsőin mentem fel. Szinte saját magamat húztam felfelé a lépcsőn, amikor valaki átkarolt és segített felvontatni a lépcsőn.
- Jason? -néztem rá, mire ő rám mosolygott, majd szó nélkül ment is tovább. Felsóhajtottam. Ő itt volt nekem, erre én csak így lepasszolom. Bementem utána a terembe. Még csak ketten voltunk bent.

- Oh, her eyes, her eyes, make the stars look like they're not shinin'. Her hair, her hair, falls perfectly without her trying... She's so beautiful, and I tell her everyday... -kezdte el énekelni, ahogy végigsétáltam a tükör előtt. Magamat láttam benne. Majd kicsit odébb nézve, láttam, hogy ellöki magát a faltól és felém sétál.

- I know, I know... When I compliment her she won't believe me. And it's so, it's so sad to think that she don't see what I see. But every time she asks me "Do I look okay? "

I say... -rá mosolyogtam, ahogy mellém lépett és megfogta a kezemet. A vállára helyezte a balomat, még a jobbat szorosan magához fogta. Tovább énekelte a dalt, közben pedig magával húzott minden lépésével.
- When I see your face... There's not a thing that I would change. 'Cause you're amazing. -nézett a szemembe. Szorosabbra húzott magához, így a leheletét már a nyakamon éreztem. A dalt tovább énekelte, egyre halkabban. A végén már kirázott a hideg tőle. Majd mikor a megszokott "hátradöntés" jött volna, hirtelen hátrébb lépett. A jobb kezemet még most sem engedte el, így elkezdett maga után húzni.
- Jason, hová megyünk? -kérdeztem rá a végét elnevetve. Így a sietés közben ő is elröhögte magát. Még egy darabig így mentünk végig, majd egy játszótérnél megálltunk.
- Most komolyan? -néztem rá ismét nevetve. Ő még mindig szótlan volt, az éneklést kivéve. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd eljátszadozva a helyzettel, a hintához mentem és leültem. Miután észrevette, hogy nem fogok felállni, leült mellém. Épphogy meglöktem magam, majd kicsit felhúztam a lábam a földről, hogy a hintázásom ne szakadjon meg. Rá néztem. Enyhén a lábára támaszkodott, miközben összekulcsolta az ujjait. A lábával hintáztatta magát.
- Mi ez a mosoly? -nézett rám szórakozottan. Ezúttal én nem válaszoltam semmit, csak vállat vontam.
- Natalia... -nézett még mindig a szemembe. Egy igen?-t tátogtam felé. -Ez furcsán fog hangzani. -nevetett véleményem szerint zavarában.
- De... Nem lenne kedved eljönni velem egy...

Nagyon köszönöm a sok feliratkozót és a komikat! :) Ez a rész eléggé zavaros lett és esemény nélküli, de.. Remélem azért tetszeni fog!:D 

Következő rész: 4 komi után.

5. Fejezet

Mély levegőt vettem és hátraálltam a falhoz, miközben a tükörben néztem a következő gyakorlatot amit a tánctanár mutatott.
- És egy, és két, és há és négy... -mondta szinte üvöltve a pálcával a levegőbe csapva. Elkezdtem a mozdulatot, majd szép sorban mindenki bekapcsolódott. Igen, a suliba vagyok. Megfogadtam, hogy nem jövök ide, de muszáj volt.
- Mára elég ennyi. -mondta mosolyogva a tanár. Körbetekintettem az osztályon. Jason is ott állt. Úgy nézett ki, mint aki nem is táncolta volna végig az előző két órát. Ő is rám nézett, mire én gyorsan elfordultam. Megfogtam a sarokban lévő vizes üvegemet és kifelé vettem az irányt. A tanár ment elől, mögötte pedig a többiek. A sort Jasont zárta, előtte pedig én álltam. Épp átléptem volna a küszöböt, mire a mögöttem álló fiú, visszarántott a csuklómnál fogva és becsapta előttem az ajtót. Megakadt a lélegzetem. Nem mertem hátrafordulni. Éreztem ahogy egyre közelebb lép hozzám, már a lélegzetét a nyakamon éreztem.
- Mit akarsz tőlem? -kérdeztem reszkető hangon. Megfogta a karom és maga felé fordított. Reflexként néztem lefelé a földre.
- Te haragszol rám? -kérdezte elhaló hangon. Egy pillanatra lehunytam a szememet és ökölbe szorítottam a kezemet. Még hogy haragszom... Miatta nem lehetek azzal akit szeretek, tönkretette a tánc esélyeimet, de úgy látszik neki ennyi nem elég. Kinyitva a szememet, rá néztem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Elengedtem a kezemet és átkarolva a nyakát, olyan közel húztam magamhoz, hogy miniméterek választottak el minket.
- Hagyj engem végre békén. -suttogtam szinte ajkaira, mire elengedtem és egy utolsó pillantást véve rá, lenyomtam a kilincset, és kisétáltam a helyiségből. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn, hallottam ahogy a korláthoz áll és engem figyel. Nem vettem róla tudomást. Kisétáltam a parkolóba ahol már apám várt. Beszáltam az anyós ülésre. Szélesen elmosolyodtam és puszit nyomtam az arcára.
- A többiek már rég kijöttek. Hol voltál? -kérdezte rám emelve a tekintetét. Már épp kitaláltam volna valami badarságot, mire az épület ajtaja kinyitódott. Megráztam a fejem. Neki is van ám időzítése... Apám is észrevette őt, mire csak bólintott egyet és már lépett is a gázpedálra. Egész hazafelé vezető úton csak a rádióban szóló zenéket lehetett hallani. Azon kívül néma csönd honolt. Hazaérve, azonnal a szobámba siettem. Út közben csak anyám rémült arcát láttam. A szobámhoz érve megtorpantam. Előttem ugyanis Niall állt. Egy pillanatra kinyitottam a számat, de jobbnak láttam inkább, ha hátrálok. Ő egyre közelebb lépett, ami arra utasított, hogy minél hamarabb növeljem a teret közöttünk. Hirtelen a talaj lejjebb volt, mint kellett volna. A lépcső... Hasított belém a felismerés mire már zuhantam is volna, de Niall megfogta a csuklómat és próbált felhúzni.
- Engedj el! -kiabáltam rá, amire úgy megijedt, hogy enyhén lazított a szorításon, de közben én kihúztam a csuklómat, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyomat és zuhanni kezdtem. A félelemtől, hogy itt meghalok, összeszorítottam a szemem.
- Natalia! -üvöltötte valaki, mire még a gerincem földet ért volna, egy erős kéz fonódott körém. Reszketve engedtem ki a bennem lévő levegőt, és lassan kinyitottam a szememet. A lépcső tetején a rémült képű, szőke hajú srác, tétlenül állt. A kéz ami megmentette az életemet, egyenes szögbe állított és ismét teli talppal álltam a lépcsőn, azt leszámítva, hogy az egész lábam remegett.
- Jól vagy? -karolta át immár a derekamat. Bólintottam. Rájöttem ki a hang tulajdonosa. Akit otthagytam a teremben. Megfordultam és magamhoz öleltem.
- Köszönöm. -suttogtam, mire éreztem, hogy sírni akarok, de könnyek nem jöttek.
- Hagyd békén a barátnőmet! -kiabálta összeszorított fogakkal Niall.
- Először is a tudtomra adtad, hogy kiszerettél belőlem. -fordultam felé. - Másodszor is én pedig szerintem világos voltam azzal, hogy nem akarlak látni. Menj a kis Ameliádhoz -forgattam meg a szemeimet. Dadogni kezdett.
- Niall, nem érdekel! Ha meg akarsz ölni, akkor ne a lépcsőn lökj le, mert...
- Mert én mindig mögötte leszek. -fejezte be a mondatomat Jason. Meglepődtem, bár jól esett, hogy van aki vigyáz rám. Akaratom ellenére is rábólintottam. Feljebb léptem egy lépcsőfokot, mire Niall kettőt le, így pont egy lépcsőfokon álltunk.
- Nat... Amit Amelia mondott... Igaz volt. -meglepetten bámultam rá.

- Niall szemszöge -
~ Elveszve éreztem magam. A telefonom szinte megállás nélkül csörgött. Hol a barátnőm, Amelia, hol pedig az a lány akit a legjobb barátnőmnek hívtam, Natalia. Mindent szerettem benne. Mindig volt közös témák, jól elszórakoztunk. Ezzel csak egy baj volt. Beleszerettem. Nem tartottam helyesnek. Ajtócsapódás hallatszódott.  "Szívem, Amelia vagyok. Gyere ide" hallottam a nyavajgós hangot lentről. Hirtelen ismét minden zaj idegesített. Az ismét megcsörrenő telefonomat a falhoz vágtam. Abban a pillanatban megkocogtatták a vállamat. Idegesen fordultam meg. "Menj el innen. Nem szeretlek! Nataliát szeretem. Bármit megtennék érte, vagy csak azért, hogy itt legyen. Te viszont idegesítessz." Mondtam némi gúnnyal a hangomban. De igaz volt. Nataliával akartam élni az életemet. Ahogy a fejemben hallottam a vidám nevetését, elmosolyodtam. "Niall, kérlek! Ne csináld ezt..." Kérlelte a szokásos hangján. "Menj el, Amelia" üvöltöttem a lányra, miközben a lépcső felé néztem. Natalia volt az. "Rendben, végeztem" mondta sziszegve Amelia. 

- Még azon az estén beszéltem Ameliával. Azt mondta mindent megtesz azért, hogy kiszeressek belőled és visszamenjek hozzá. Nem hittem, hogy sikerülni fog neki. Veled akartam lenni. Veled AKAROK lenni! -emeltem ki az "akarok" szót. Komolyan gondoltam. Hülyének éreztem magam, hogy egy ilyen remek lánnyal ezt tettem. Én még akkor is szerettem amikor azt mondta vége... Csak már nem tudtam mit mondani. És persze jött Amelia.
- Kérlek. -könyörögtem, miközben félénken a kezéért nyúltam. Ezúttal nem húzta el magát, csak lenézett az összefonódott ujjainkra. Hallottam amint Jason elviharzik és hangosan becsapja maga mögött az ajtót.
- Szeretlek. -suttogta a szemembe nézve, mire én megcsókoltam.

A következő részt +1 feliratkozó után hozom.!

[TRAILER]

Original Trailer: By. KathAngel#
http://www.youtube.com/watch?v=dKzrK-rA_9U&feature=youtu.be

Another Trailer: By. Mırāndā Smıth
https://www.youtube.com/watch?v=3_GiL1hPoNc

4. Fejezet

Némán, lehajtott fejjel vártam a válaszát. Láttam, hogy már tudja mit fog mondani...
- Natalia... Őszinte leszek veled. -értetlenül néztem fel rá, miközben ő egy lépést hátrébb tett.
- Én... Kiszerettem belőled... Már rég el kellett volna mondanom. -mondta szomorúsággal az arcán. Nagyokat pislogtam. Nem tudtam mit mondjak erre. Alig észrevehetően megráztam a fejemet és elsétáltam mellette, mint akit az egész nem érdekel. Becsuktam magam mögött az ajtót. Elindultam az emeletre, közben anyámékra mosolyogtam, mintha az előbbi meg sem történt volna. A szobámba érve, szintén halkan csuktam be az ajtót magam mögött. Majd pillanatok múlva összerogyva hevertem a földön, miközben minden erőmet feladva sírtam. Fájt, hogy nem szeret. Nem tudtam miért mondtam, hogy miért tettem ezt. Ahogy sírtam és az emlékeimben kutattam, megtaláltam annak a bizonyos napnak a maradványait, amikor összejöttünk.

~ Esős, nyári nap volt. A teraszon ültem, kezemben a telefont szorongatva. Az egyetlen fiú barátomnak, meghalt az egyik családtagja. Magába fojtotta az érzéseit. Hiába hívogattam, nem vette fel. Tudtam, hogy képes lenne magában kárt tenni. Közel lakott hozzám, de mégis úgy éreztem, nem mehetek oda hozzá. Lassan könnyek kezdték mardosni a szememet. Felálltam a lépcsőről és kiálltam az eső alá. Nem bírtam tovább. Tudtam, hogy szüksége van rám. Gyors léptekkel, szinte futva indultam el hozzá. Közben a telefonomat szorongattam, olyan erővel, hogy azt hittem összetöröm. Mire az ajtójukhoz értem, már patakokban folytak a könnyeim. Mély levegőt vettem és lassan lenyomtam a kilincset. Fent egy lány hangját hallottam. "Niall, kérlek! Ne csináld ezt..." Nagyot dobbant a szívem. Arra gondoltam, szóval nincs rám szüksége. "Menj el, Amelia" hallottam a választ üvöltve. Felsiettem az emeleten a hang irányába. Amelia nagy szemekkel nézett rám. Én csak az előttem álló fiút nézegettem. Tudtam, hogy csak barátok vagyunk, én mégis többet éreztem iránta. Ahogy tetőtől talpig végigmértem, még ilyen állapotban is helyesnek találtam. "Niall" mondtam halkan, de félénken, "Rendben, végeztem" háborodott fel a barna hajú lány mellettem. Nem törődtem vele. Amint odébb állt, azonnal Niall nyakába borultam. Szorosan öleltem át a nyakát, miközben ő gyengéden visszaölelt. "Ne csinálj baromságot" súgtam a fülébe. Erre ő kicsit eltolt magától. Egy hajtincset félretűzött az arcomból, és mélyen a szemembe nézett. "Niall" ejtettem ki ismét a nevét. Ő mit sem törődve ezzel, ismét magához rántott és megcsókolt. "Azt akarom, hogy örökre velem maradj" nézett rám újból. 

Ahogy ismét erre gondoltam, csak jobban kezdtem sírni. Magamhoz vettem az éjjeli szekrényemen lévő közös képünket. Az idegességtől a szemben lévő falnak dobtam azt. Az üveg több száz darabra tört.
- One day when the light is glowing, I’ll be in my castle golden. But until the gates are open, I just wanna feel this moment... -énekeltem magamnak, miközben kissé feltápászkodva a földről, egy nagyobb darab üvegszilánkért nyúltam. Persze ügyetlenségemnek hála, közben megvágtam vele az ujjam. 
- Fff... -szisszentem fel kiejtve a darabot az ujjaim közül. Ahogy a vért néztem, ahogy végigfolyik az ujjhegyemtől, egészen a tenyeremig, rájöttem, hogy a belülről érzett fájdalom enyhült, számba vettem az ujjamat, majd ahogy a vér elállt, ismét a szilánkért nyúltam. Magamba fojtottam a levegőt. Lassan a csuklómhoz emeltem azt. Már épp az egyik eremre raktam, amikor mögülem ajtó nyitódás hallatszott. Lassan megfordultam, miközben ismét leejtettem az üveget, ami immár több darabra tört. 
- Natalia... -hallatszott anyám rémült hangja. - Natalia! - kiabálta, miközbe odarohant hozzám és csuklómat megfogva végignézett a kezemen, hátha megvágtam magam. De odáig sajnos nem jutottam el... Ahogy felnéztem rá, könnyek szöktek a szemébe.

Másnap reggel kómás fejjel ébredtem az ágyamban. A telefonomhoz nyúltam. Megnyomtam rajta a főgombot, mire a kijelzője felvillant. Az időre pillantottam: 11:48. Ahogy lejjebb néztem, már értettem miért villant fel ilyen hamar a kijelző. Niall. Olvastam fel magamban a kijelzőn lévő nevet. Hirtelen a valóságba csöppentem. Hallottam ahogy csörög a telefon, ahogy rezgett a kezemben. Az ablakon kinézve a nap melegítő sugarait éreztem magamon. Melegem lett. Két lehetősegem volt. Felveszem, vagy kinyomom. Egy kisebb tétovázás után az utóbbit választottam. A hívás félbemaradt és végre a normális kijelzőt láttam. 23 nem fogadott hívás. 21 Nialltől, 2 pedig Ameliától. Végignéztem a szobámon. Minden normálisnak tűnt. A szilánkokat még az este feltakarítottam. A kezemre pillantottam. Egy fehér kis kötés volt rajta. Lassan kikászálódtam az ágyból. Szokásosan a fürdőszobába vezetett az utam. A fogkeféért nyúltam, ahogy mostam a fogam, a tükörbe néztem. Visszaemlékeztem amikor Niall és én még együtt voltunk itt bent. Nem tartott sokáig a gondolat menetem, ugyanis anyám lépett be. 
- Niall keres... -mondta halkan, bátorságot sugározva felém. 
- Nem akarok beszélni vele. -mondtam miközben befejeztem a fogmosást. Kérlelően nézett rám, mire én egy sóhaj kíséretében megadtam magam. Reszkető lábakkal indultam le a lépcsőn, ki az udvarra. A szemem valószínűleg még mindig könnyes lehetett. Nekidőltem az ajtó keretnek és összefontam a karjaimat magam előtt. 
- Natalia, nézd... -kezdett bele a mondatba, mire félbeszakítottam.
- Menn el innen. Nem akarlak látni többé. -mondtam felegyenesedve, mire a bal kézfejemmel megtöröltem a szemem, elállítva vele az újabb könny áradatot.
- Ó, nagyon helyes! Elvetted tőlem azon a napon Niallt! De most visszaszereztem. -mondta elém lépve Amelia. Másodpercekre rá, karon fogta az immár mögötte álló fiút, és valószínűleg örökre kiléptek az életemből...

3. Fejezet

"Hé, Nat... Kellj fel!" Hallottam az idegesítő hangot a fejemben ami éppen megszakította az édes álmomat. Szép lassan kinyitottam a szememet és a mellettem ülő fiúra néztem.
- Mi van? -kérdeztem álmosan. Nem akartam ébren lenni. Nem akartam gondolkozni. Újra és újra átélem, ahogy kimondják, hogy csak azért vettek be álmaim iskolájába, mert az igazgató fiával táncoltam. Mint akit megszégyenítettek a családja előtt. Éreztem ahogy ismét könnyek gyűlnek a szemembe. Gyorsan felültem az ágyon és a kézfejemmel megtöröltem a szememet.
- Natalia, mit számít az amit... -itt félbehagyta a mondatot és megköszörülte a torkát. - Az a fickó mondott? Mindenki azt mondja, hogy remekül táncolsz. Ne hagyd magad megsebezni. -mondta lágyan miközben a szemembe nézett.
- Igenis sokat számít, Niall. -mondtam felháborodva miközben felálltam az ágyról. Idegesen végigszántottam a kezemmel a hajamat, majd nagyot sóhajtottam. -Ne haragudj... Én... Nem akartam kiabálni veled. -egy pillanatra lehunytam a szememet és a fejemet a föld felé fordítottam. Niall csak odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. Viszonoztam az ölelését és karjaiba bújtam. Imádtam ahogy átölel. Abban a percben valahogy semmi más nem számított.
Vagy fél órával később ismét a szokásos hely felé sétáltunk: a táncteremhez. A sarokról hirtelen egy ismerős zene csapta meg a fülemet. Mindig ezt a zenét hallottam, ha...
- Niall, gyere. -fogtam meg a fiú karját és magam után vonszoltam, hogy minél gyorsabban odaérjünk. Nem tévedtem. A teremben az ablakok függönyei elhúzva, dübörgő zene, bent pedig több mint húsz fiatal bemelegítő mozdulatokat csinál Mrs. Fisher irányításával...
- Ez azt jelenti, hogy? -kérdezte kissé megemelve a hangját, hogy a zene mellett meghalljam amit mond. Én csak némán bólintottam egyet, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy láttam, hogy az idős nő tárt karokkal, nagy mosollyal az arcán rohan felém. Ahogy odaért hozzám, magához szorított. Ez olyasfajta átölelés volt, amit az ember képtelen volt ölelésnek nevezni... Miután elengedett, Niall-t is átkarolta.
- De jó titeket újra látni! -mondta a maga öreges hangján. Azonnal betessékelt minket a terembe. Leültünk a tükrök elé és néztük azt a sok embert, ahogy egy teljes órán át az új koreográfiát tanulták... Idő közben valahogy Niall-t is beráncigálták a sorba. Már majdnem a vége felé volt az "edzés" amikor nagyot sóhajtva felálltam és szinte szó szerint kifutottam a teremből. Egészen hazáig egy levegő vételre se álltam meg. Berontva a házba, a szüleim kíváncsi szempárjaival találtam szembe magam.
- El kell... El kell... -fújtam ki a levegőt aminek köszönhetően nem igazán jött szó a számra. - El kell mennem a suliba. -erre apám szó nélkül felállt a helyéről és a kocsiba tessékelt. Beültem az anyós ülésre és amint apám is beszállt, azonnal a suli felé mentünk. A parkolóba érve, már éppen kiszálltam volna, amikor apám rám nézett.
- Nem fogod elmondani mi volt ilyen sürgős? -szimplán megráztam a fejemet, majd végre amikor a lábam földet ért, már mentem is be a kapun. Ahogy az emeleti terem felé mentem, mintha valaki követett volna, így hirtelen megfordultam. Mintha a saját árnyékomtól ijedtem volna meg, mély levegőt vettem. Tovább folytattam az utamat. Ahogy beléptem a terembe, csak egy asztal volt a négy fal elején. Furcsa érzés tört rám, majd hirtelen valaki a falnak lökött.
- Auch... -mondtam, hogy szinte még én sem hallottam. Ahogy felnéztem, csak azt láttam, hogy Jason a kezét a falnak támasztva fölém hajol. Nagyokat pislogtam. Nem tudtam mit tegyek, vagy inkább mondjak.
- El kell innen menned. Nem járhatsz ide. -mondta halkan, de dühösen. Már pont szólásra nyitottam a számat, amikor ő közbevágott.
- A legelső versenyed óta figyeltelek. Mindig találkozni akartam veled. Megismerni téged. -félni kezdtem. Nem tudtam mit fog mondani. - Erre jött ő. És mindent tönkretettetek! -mondta a végét kiabálva miközben a falba vágta a kezét. Összerezzentem. Hirtelen, csak menekülni akartam. Mindegy hova, csak el innen.
- Ha Ti nem lennétek... Most nem kéne ezt tennem. -mondta, miközben közelebb hajolt hozzám. Félelmemben összeszorítottam a szememet, és csak vártam, hogy mi következik. Akkor viszont valaki belépett a terembe.
- Jason? -kérdezte egy kislányos hang, miközben én hálát adtam Istennek, hogy időt nyerhettem. Abban a pillanatban kibújtam a keze alatt és kirohantam, el a lány mellett, le a lépcsőn.
- Ki volt ez a lány, hm?! -hallottam a foszlányokat. A szemembe könnyek gyűltek. Nem tudtam merre tovább. "Ha Ti nem lennétek" visszhangzott a fejemben a mondat, miközben ész nélkül, de hazafelé rohantam. Nem sokkal később megpillantottam a házamat. A lépcsőn Niall ült, fejét a kezébe temette, miközben a lábára támaszkodott. Amint meghallotta, hogy felé lépkedek, felállt és hozzám sietett.
- Jól vagy? -kérdezte idegesen, mire megfogta a kezemet.  Éreztem, hogy a szemem már szinte vörös a könnyektől.
- Niall... -mondtam halkan miközben elhúztam a kezemet. Egy pillanatra értetlenül nézett rám.
- Natalia, minden oké? -kérdezte megszeppenve.
- Én... Semmi sincs rendben... -kezemmel eltakartam az arcomat, hogy ne lássam mit mond. - Ez így nekem nem megy veled... -nyögtem ki végül.