- Egy... Randira? -nyögte ki a szemembe nézve. Rá mosolyogtam. Aranyos amikor zavarban van. Azon kaptam magam, hogy folyamatosan a szemét bámulom. Megráztam a fejem és ismét elmosolyodtam.
- Jason, mint tudod, nekem barátom van. -hajtottam le a fejemet.
- Jó. Akkor nevezzük baráti összejövetelnek. -tárta ki a karjait miközben felállt és elém sétált. Muszáj volt nevetnem.
- De csak most az egyszer. -álltam fel én is.
- Akkor holnap érted megyek 11-re, persze ha megfelel. -rá bólintottam, majd visszaindultunk a sulihoz. Szeretek táncolni, de azért örülök, hogy holnap nem kell bejönnöm. Az óra hamar eltelt. Jason mellé voltam beosztva. Az egész órát végig hülyéskedtük, majd a végén együtt léptünk ki az épületből. Lejjebb lépve elég nagy meglepetés várt rám.
- Hát te? -léptem hozzá közelebb és magamhoz öleltem.
- Gondoltam érted jövök. -mosolygott rám és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd megfogtam a kezét.
- Akkor holnap. -lépett hozzám Jason és puszit nyomott az arcomra. Hazaérve anyámat és apámat láttam a konyhapultnak dőlve. Amint beléptem, kiegyenesedtek és rám szegezték a tekintetüket. A táskámat és a vizes üvegemet a földre dobtam, majd összefont karokkal eléjük léptem.
- Szóval mi volt ez az egész? -bámultam rájuk unott tekintettel.
- Mi csak... -kezdett magyarázni anyám, még közelebb lépve hozzám. - Vagyis...Natalia, a lényeg, hogy már nem kell félnünk. Már nincsenek rosszakaróink, senki nem akar minket eltenni láb alól, és te is teljes biztonságban vagy. Ez a lényeg. -fújta ki az eddig bent tartott levegőt. - Mostantól egy normális normális család leszünk. Nem egy megjátszott normális... -nézett rám a végén, válaszra várva. Én is kifújtam a levegőt, majd mindkét szülőmet magamhoz húzva átöleltem. Sosem tudtam rájuk haragudni, elvégre megadtak nekem mindent ami kellett. Szeretet, család, biztonság. Más nem számít.
- Niall, nincs kedved bejönni? -léptem vissza az ajtóhoz, miután elengedtem a szüleimet. Eddig a földet kémlelte, de ahogy ránéztem, viszonozta a pillantást. Nem mosolygott. Csak állt tovább.
- Niall? -ismételtem meg, miközben a lépcsőn lelépkedve, elé sétáltam. - Minden oké? -aggódva néztem rá, és megfogtam a kezét.
- Mi volt az a puszi? -felsóhajtottam. Tényleg ilyenen akad fent?
- Hé, csak barátok vagyunk. -néztem rá a lehető legaranyosabb szemekkel. Végre elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Ezután gyengéden megszorította a kezemet és felmentünk az emeletre.
***
- Natalia Smith! Az istenért, kelj már fel! -rángatta anyám a vállamat. Álmosan megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam. A szokásos anyás mosollyal találtam magam szembe. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak el rajta.
- Ha kimosolyogtad magad, felkelhetnél. Jason lent vár rád, már vagy fél órája. -azonnal kijózanodtam. Sietve felültem az ágyon.
- Anya... Hány óra van?! -már szinte kiabáltam idegességemben. Felpattantam az ágyból és a gardróbba siettem. Már csak annyit hallottam, hogy fél tizenkettő és egy ajtó csapódás. Megforgattam a szememet és gyorsan magamra kaptam egy rövid nadrágot és egy kereszt mintás felsőt. A tükör elé állva gyorsan felraktam egy nem túl erős, mégis szép sminket. Ezután egy gyors haj igazítás és már mentem is le.
- Te aztán nem kapkodod el a reggeli felkelést. -állt fel a székről Jason nevetve. Mosolyogva megráztam a fejemet és két puszit nyomtam az arcára. Ezután elköszöntünk a szüleimtől, és már mentünk is. Csak tudnám hova... Sétálás közben elmeséltük a másiknak mit álmodtunk, én közben idiótán mutogattam mindenfélét. A szembe sétáló járókelők, mosolyogva néztek ránk. Akaratom ellenére, de én is mosolyogtam.
-...És a legrosszabb érzés az amikor felkelsz. -fejeztem be a mondandómat egy vállrántás kíséretében. Ezután Jason egy szembe jövő, idős nénihez sietett és a telefonját a kezébe nyomta.
- Gyere. -húzott magához és átkarolta a derekamat. Amíg az előttünk állő hölgy csinált pár képet, mi aranyosan mosolyogtunk. Ezután visszakértük a telefont, és mentünk tovább.
- Ez tényleg nem tűnik randinak. -gondolkodtam el, mire mind a ketten elnevettük magunkat. A nap hátralévő része arról szólt, hogy fagyit vettünk, lökdöstük egymást és hülyéskedtünk. Mire a nap kezdett lemenni, egy nagyobb tóhoz értünk. A szélénél megálltunk és csak néztük a tájat.
- Mennyire vagy bevállalós? -néztem rá felvont szemöldökkel.
- Eléggé. -nevette el magát. Erre felé fordultam. Ő is így tett. Kihasználva az alkalmat, közelebb hajoltam hozzá, és... Belöktem a vízbe. Ahogy esett lefelé, hátrébb álltam, nehogy én is vizes legyek az esés következtében. Ahogy felért a víz felszínére, elnevettem magamat. A térdemre támaszkodtam, majd nyugodságot erőltetve magamra, abbahagytam az egyre feltörekvőbb nevetést.
- Ezért most megfizetsz... -jött kifelé a vízből, mire én...
- Jason, mint tudod, nekem barátom van. -hajtottam le a fejemet.
- Jó. Akkor nevezzük baráti összejövetelnek. -tárta ki a karjait miközben felállt és elém sétált. Muszáj volt nevetnem.
- De csak most az egyszer. -álltam fel én is.
- Akkor holnap érted megyek 11-re, persze ha megfelel. -rá bólintottam, majd visszaindultunk a sulihoz. Szeretek táncolni, de azért örülök, hogy holnap nem kell bejönnöm. Az óra hamar eltelt. Jason mellé voltam beosztva. Az egész órát végig hülyéskedtük, majd a végén együtt léptünk ki az épületből. Lejjebb lépve elég nagy meglepetés várt rám.
- Hát te? -léptem hozzá közelebb és magamhoz öleltem.
- Gondoltam érted jövök. -mosolygott rám és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd megfogtam a kezét.
- Akkor holnap. -lépett hozzám Jason és puszit nyomott az arcomra. Hazaérve anyámat és apámat láttam a konyhapultnak dőlve. Amint beléptem, kiegyenesedtek és rám szegezték a tekintetüket. A táskámat és a vizes üvegemet a földre dobtam, majd összefont karokkal eléjük léptem.
- Szóval mi volt ez az egész? -bámultam rájuk unott tekintettel.
- Mi csak... -kezdett magyarázni anyám, még közelebb lépve hozzám. - Vagyis...Natalia, a lényeg, hogy már nem kell félnünk. Már nincsenek rosszakaróink, senki nem akar minket eltenni láb alól, és te is teljes biztonságban vagy. Ez a lényeg. -fújta ki az eddig bent tartott levegőt. - Mostantól egy normális normális család leszünk. Nem egy megjátszott normális... -nézett rám a végén, válaszra várva. Én is kifújtam a levegőt, majd mindkét szülőmet magamhoz húzva átöleltem. Sosem tudtam rájuk haragudni, elvégre megadtak nekem mindent ami kellett. Szeretet, család, biztonság. Más nem számít.
- Niall, nincs kedved bejönni? -léptem vissza az ajtóhoz, miután elengedtem a szüleimet. Eddig a földet kémlelte, de ahogy ránéztem, viszonozta a pillantást. Nem mosolygott. Csak állt tovább.
- Niall? -ismételtem meg, miközben a lépcsőn lelépkedve, elé sétáltam. - Minden oké? -aggódva néztem rá, és megfogtam a kezét.
- Mi volt az a puszi? -felsóhajtottam. Tényleg ilyenen akad fent?
- Hé, csak barátok vagyunk. -néztem rá a lehető legaranyosabb szemekkel. Végre elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Ezután gyengéden megszorította a kezemet és felmentünk az emeletre.
***
- Natalia Smith! Az istenért, kelj már fel! -rángatta anyám a vállamat. Álmosan megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam. A szokásos anyás mosollyal találtam magam szembe. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak el rajta.
- Ha kimosolyogtad magad, felkelhetnél. Jason lent vár rád, már vagy fél órája. -azonnal kijózanodtam. Sietve felültem az ágyon.
- Anya... Hány óra van?! -már szinte kiabáltam idegességemben. Felpattantam az ágyból és a gardróbba siettem. Már csak annyit hallottam, hogy fél tizenkettő és egy ajtó csapódás. Megforgattam a szememet és gyorsan magamra kaptam egy rövid nadrágot és egy kereszt mintás felsőt. A tükör elé állva gyorsan felraktam egy nem túl erős, mégis szép sminket. Ezután egy gyors haj igazítás és már mentem is le.
- Te aztán nem kapkodod el a reggeli felkelést. -állt fel a székről Jason nevetve. Mosolyogva megráztam a fejemet és két puszit nyomtam az arcára. Ezután elköszöntünk a szüleimtől, és már mentünk is. Csak tudnám hova... Sétálás közben elmeséltük a másiknak mit álmodtunk, én közben idiótán mutogattam mindenfélét. A szembe sétáló járókelők, mosolyogva néztek ránk. Akaratom ellenére, de én is mosolyogtam.
-...És a legrosszabb érzés az amikor felkelsz. -fejeztem be a mondandómat egy vállrántás kíséretében. Ezután Jason egy szembe jövő, idős nénihez sietett és a telefonját a kezébe nyomta.
- Gyere. -húzott magához és átkarolta a derekamat. Amíg az előttünk állő hölgy csinált pár képet, mi aranyosan mosolyogtunk. Ezután visszakértük a telefont, és mentünk tovább.
- Ez tényleg nem tűnik randinak. -gondolkodtam el, mire mind a ketten elnevettük magunkat. A nap hátralévő része arról szólt, hogy fagyit vettünk, lökdöstük egymást és hülyéskedtünk. Mire a nap kezdett lemenni, egy nagyobb tóhoz értünk. A szélénél megálltunk és csak néztük a tájat.
- Mennyire vagy bevállalós? -néztem rá felvont szemöldökkel.
- Eléggé. -nevette el magát. Erre felé fordultam. Ő is így tett. Kihasználva az alkalmat, közelebb hajoltam hozzá, és... Belöktem a vízbe. Ahogy esett lefelé, hátrébb álltam, nehogy én is vizes legyek az esés következtében. Ahogy felért a víz felszínére, elnevettem magamat. A térdemre támaszkodtam, majd nyugodságot erőltetve magamra, abbahagytam az egyre feltörekvőbb nevetést.
- Ezért most megfizetsz... -jött kifelé a vízből, mire én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése