5. Fejezet

Mély levegőt vettem és hátraálltam a falhoz, miközben a tükörben néztem a következő gyakorlatot amit a tánctanár mutatott.
- És egy, és két, és há és négy... -mondta szinte üvöltve a pálcával a levegőbe csapva. Elkezdtem a mozdulatot, majd szép sorban mindenki bekapcsolódott. Igen, a suliba vagyok. Megfogadtam, hogy nem jövök ide, de muszáj volt.
- Mára elég ennyi. -mondta mosolyogva a tanár. Körbetekintettem az osztályon. Jason is ott állt. Úgy nézett ki, mint aki nem is táncolta volna végig az előző két órát. Ő is rám nézett, mire én gyorsan elfordultam. Megfogtam a sarokban lévő vizes üvegemet és kifelé vettem az irányt. A tanár ment elől, mögötte pedig a többiek. A sort Jasont zárta, előtte pedig én álltam. Épp átléptem volna a küszöböt, mire a mögöttem álló fiú, visszarántott a csuklómnál fogva és becsapta előttem az ajtót. Megakadt a lélegzetem. Nem mertem hátrafordulni. Éreztem ahogy egyre közelebb lép hozzám, már a lélegzetét a nyakamon éreztem.
- Mit akarsz tőlem? -kérdeztem reszkető hangon. Megfogta a karom és maga felé fordított. Reflexként néztem lefelé a földre.
- Te haragszol rám? -kérdezte elhaló hangon. Egy pillanatra lehunytam a szememet és ökölbe szorítottam a kezemet. Még hogy haragszom... Miatta nem lehetek azzal akit szeretek, tönkretette a tánc esélyeimet, de úgy látszik neki ennyi nem elég. Kinyitva a szememet, rá néztem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Elengedtem a kezemet és átkarolva a nyakát, olyan közel húztam magamhoz, hogy miniméterek választottak el minket.
- Hagyj engem végre békén. -suttogtam szinte ajkaira, mire elengedtem és egy utolsó pillantást véve rá, lenyomtam a kilincset, és kisétáltam a helyiségből. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn, hallottam ahogy a korláthoz áll és engem figyel. Nem vettem róla tudomást. Kisétáltam a parkolóba ahol már apám várt. Beszáltam az anyós ülésre. Szélesen elmosolyodtam és puszit nyomtam az arcára.
- A többiek már rég kijöttek. Hol voltál? -kérdezte rám emelve a tekintetét. Már épp kitaláltam volna valami badarságot, mire az épület ajtaja kinyitódott. Megráztam a fejem. Neki is van ám időzítése... Apám is észrevette őt, mire csak bólintott egyet és már lépett is a gázpedálra. Egész hazafelé vezető úton csak a rádióban szóló zenéket lehetett hallani. Azon kívül néma csönd honolt. Hazaérve, azonnal a szobámba siettem. Út közben csak anyám rémült arcát láttam. A szobámhoz érve megtorpantam. Előttem ugyanis Niall állt. Egy pillanatra kinyitottam a számat, de jobbnak láttam inkább, ha hátrálok. Ő egyre közelebb lépett, ami arra utasított, hogy minél hamarabb növeljem a teret közöttünk. Hirtelen a talaj lejjebb volt, mint kellett volna. A lépcső... Hasított belém a felismerés mire már zuhantam is volna, de Niall megfogta a csuklómat és próbált felhúzni.
- Engedj el! -kiabáltam rá, amire úgy megijedt, hogy enyhén lazított a szorításon, de közben én kihúztam a csuklómat, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyomat és zuhanni kezdtem. A félelemtől, hogy itt meghalok, összeszorítottam a szemem.
- Natalia! -üvöltötte valaki, mire még a gerincem földet ért volna, egy erős kéz fonódott körém. Reszketve engedtem ki a bennem lévő levegőt, és lassan kinyitottam a szememet. A lépcső tetején a rémült képű, szőke hajú srác, tétlenül állt. A kéz ami megmentette az életemet, egyenes szögbe állított és ismét teli talppal álltam a lépcsőn, azt leszámítva, hogy az egész lábam remegett.
- Jól vagy? -karolta át immár a derekamat. Bólintottam. Rájöttem ki a hang tulajdonosa. Akit otthagytam a teremben. Megfordultam és magamhoz öleltem.
- Köszönöm. -suttogtam, mire éreztem, hogy sírni akarok, de könnyek nem jöttek.
- Hagyd békén a barátnőmet! -kiabálta összeszorított fogakkal Niall.
- Először is a tudtomra adtad, hogy kiszerettél belőlem. -fordultam felé. - Másodszor is én pedig szerintem világos voltam azzal, hogy nem akarlak látni. Menj a kis Ameliádhoz -forgattam meg a szemeimet. Dadogni kezdett.
- Niall, nem érdekel! Ha meg akarsz ölni, akkor ne a lépcsőn lökj le, mert...
- Mert én mindig mögötte leszek. -fejezte be a mondatomat Jason. Meglepődtem, bár jól esett, hogy van aki vigyáz rám. Akaratom ellenére is rábólintottam. Feljebb léptem egy lépcsőfokot, mire Niall kettőt le, így pont egy lépcsőfokon álltunk.
- Nat... Amit Amelia mondott... Igaz volt. -meglepetten bámultam rá.

- Niall szemszöge -
~ Elveszve éreztem magam. A telefonom szinte megállás nélkül csörgött. Hol a barátnőm, Amelia, hol pedig az a lány akit a legjobb barátnőmnek hívtam, Natalia. Mindent szerettem benne. Mindig volt közös témák, jól elszórakoztunk. Ezzel csak egy baj volt. Beleszerettem. Nem tartottam helyesnek. Ajtócsapódás hallatszódott.  "Szívem, Amelia vagyok. Gyere ide" hallottam a nyavajgós hangot lentről. Hirtelen ismét minden zaj idegesített. Az ismét megcsörrenő telefonomat a falhoz vágtam. Abban a pillanatban megkocogtatták a vállamat. Idegesen fordultam meg. "Menj el innen. Nem szeretlek! Nataliát szeretem. Bármit megtennék érte, vagy csak azért, hogy itt legyen. Te viszont idegesítessz." Mondtam némi gúnnyal a hangomban. De igaz volt. Nataliával akartam élni az életemet. Ahogy a fejemben hallottam a vidám nevetését, elmosolyodtam. "Niall, kérlek! Ne csináld ezt..." Kérlelte a szokásos hangján. "Menj el, Amelia" üvöltöttem a lányra, miközben a lépcső felé néztem. Natalia volt az. "Rendben, végeztem" mondta sziszegve Amelia. 

- Még azon az estén beszéltem Ameliával. Azt mondta mindent megtesz azért, hogy kiszeressek belőled és visszamenjek hozzá. Nem hittem, hogy sikerülni fog neki. Veled akartam lenni. Veled AKAROK lenni! -emeltem ki az "akarok" szót. Komolyan gondoltam. Hülyének éreztem magam, hogy egy ilyen remek lánnyal ezt tettem. Én még akkor is szerettem amikor azt mondta vége... Csak már nem tudtam mit mondani. És persze jött Amelia.
- Kérlek. -könyörögtem, miközben félénken a kezéért nyúltam. Ezúttal nem húzta el magát, csak lenézett az összefonódott ujjainkra. Hallottam amint Jason elviharzik és hangosan becsapja maga mögött az ajtót.
- Szeretlek. -suttogta a szemembe nézve, mire én megcsókoltam.

A következő részt +1 feliratkozó után hozom.!